Ez az első bejegyzése a blogomnak. Nagyon nem is tudom, hogy miről tudnék szólni. Nem vagyok olyan nagy beszédes fickó, csak van, hogy megered a nyelvem... :)

Ha így belegondolok nem rendszeresen, hanem ha éppen valami ér, arról fogok itt beszámolni.

Nem kell azon majd meglepődni, hogy miket mondok, hogy Istenről beszélek. Nem csak úgy állok hozzá, hogy van Isten, és ennyit erről, hanem tudom, és tapasztalom, hogy Isten élő és ható Úr és Király. 

A tavasz óta sok mindenen estem át. Megismertem egy olyan világot, aminek a létezéséről eddig is tudtam, bizonytalan voltam benne, hogy egyáltalán mi az. Ekkor már 5 éve meg voltam már térve, de ott voltam azon a csecsemő-szinten, és nem nagyon mozdultam. Megvoltam ott, megrekedtem ott, álltam és vártam, gondoltam, ha kell, meg ha Isten akarja, akkor majd cselekszik valamit. Mondhatnám, hogy meg voltam elégedve. De mégis itt belül vártam és vágytam valamire. Ifjusági konferenciákra jártam, évente csak egyszer voltam ott (Debreceni Baptista Ifjusági Konferencián, itt is tértem meg), és mindíg sírva jöttem haza. Könnyes szemmel hallgattam azokat a dalokat, amiket épp egy mp3 lejátszóval vettem fel valami ultragagyi minőségben, recsegve, egyszóval alig lehetett kivenni, hogy mi szól, de tükrözte azt a lelkületet, amit ott átéltem, és sipítoztam, hogy ez kell nekem, és vágyom arra a légkörre, ami ott volt. Vertem a fejem a falba, hogy miért nem járhatok én ilyen gyülekezetbe, miért kell itt ülnöm a padban és csak lesnem előre némán....

Nos, ez volt 5 évig. 5 kemény év, amibe nem bírtam beleszokni. Nem tudtam ezt elfogadni. Éreztem, hogy én mindenképpen életre vagyok elhívva. Élnem és cselekednem kell ebben az életben. Nem lehetek egyszerű templomba járó, aki végigül egy liturgikus, vallásos istentiszteletet, a vallásos régi szép énekeket elnyenyerészve kitölti a dicsőítés c. fejezetet, aztán hazamegy, mintha nem történt volna semmi.

Szépen fokozatosan elindultak új dolgok: jött az, hogy mivel értek a számítógépekhez, hívogatott egy tesó a gyülekezetből telefonon, mert volt, hogy problémái akadtak ezzel a furcsa masinával, és valahogy nekem nem jelentett terhet ez, hanem vidáman, kézségesen tudtam vele beszélni, és elmagyarázni minden tőlem telhetőt. Sokat beszéltem vele, és szépen lassan alakult ki bennem Isten terve. Ezekben az időkben alakult meg az együttesem is, amiről már mindig is álmodtam. Szerettem, és szeretem a mai napig is a zenét, és mindenem az, ha egy alkalmon ott van Isten, és úgy zenélünk, "dicsőítünk". Mondhatnám azt, hogy élek-halok a pörgős dalokért, de nem mondom, mert igencsak mindenevő vagyok ha a stílusokat vesszük alapul...szóval a lassúakért is élek-halok :)

Aztán. 

A tavasszal olyan dologba keveredtem, hogy egy társamon kellett segítenem. Lelkileg. Nekem nagyon fogalmam sem volt az ilyenekről, de valahogy mindig csak kíváncsi voltam, és egyáltalán nem féltem. A gyülinkből való számítógép-segítségkérős tesó (aki nem mellesleg egyáltalán nem az én korosztályomból való) mondta nekem, hogy mit kellene tennem, dorgáljam meg az ördögöt. Méghozzá azt a démont, amelyik a barátomat bántotta. Nekem fogalmam sem volt ezekről! Ekkor tudtam meg, hogy külön dolog az, hogy ördög, meg az, hogy démon, rádöbbentem arra, hogy van hatalmam felettük, hiszem megtértem, a Krisztus vére rajtam van. Külön ledöbbentett az, hogy ennek "technikája" van, hogy hogyan kell ezeket "kiiktatni"... Egyszóval nagyon rövid idő alatt sokminden ért, sokmindent kellett, hogy megtudjak, megismerjek. 

Naaztán eljött az idő, hogy imádkozzak a barátomért, éshogy megdorgáljam az ördögöt. Mertmivelhát Krisztus által - azzal, hogy a halálával mink fiak lettünk, és már nem szolgák vagyunk - kiváltságaink, jogaink vannak, amit a mi Atyánktól, a mennyei Apukánktól örököltünk. Bele sem gondoltunk, hogy én hogy fogok megbírkózni ezzel a feladattal. Tudvalevő, hogy ennek a depressziónak démonát, a depiért felelős démont közbenjáró által lehet elküldeni, magyarán úgy, hogy a barátom kijön hozzám, és itt én imádkozok érte úgy, hogy valaki engem még távolról fedez. Namost azon a napon, mikor jött ki, reggel korán ébredtem, nem bírtam aludni. Egész nap remegtem, rosszul voltam. Gondoltam, küszködött az ördög, hogy ijedjek meg, és ne akarjak inkább semmit se, mondván, hogy féltem a bőrömet. De valahogy, nem tudom hogy, nyílván Istennel, nem féltem ettől különösebben, és nem tartottam attól, hogy majd megütöm a bokámat. Egyszerűen mintha egy ösztön hajtott volna, hogy nekem ezt csinálnom kell, és ez az én feladatom.

Kijött a barát és mondta, hogy furcsa álmot álmodott. Azt, hogy itt van már nálam, itt van egy másik, közös barátunk, és mink imádkozunk felette. Látott egy zöld szellemet, egy démont, aki tán egy öreg néni volt (annak bőrébe bújt nyíván), és azzal ő nem, de mink ketten, én és a már említett közös barátunk tudtunk csak kapcsolatot létesíteni, beszélni vele. Álmában mi mondtuk neki, hogy menjen el, és aztán el is ment. Én itt döbbenten álltam eme tény felett, és pislogtam, hogy mi történt. Én és pont az az említett közös barátunk nagyon rosszul voltunk aznap, mindenben ugyanaz jelentkezett nálunk, mint az addig depis barátunknál. Ő viszont boldog volt, és nyugodt...csakhát mink nem az álma utáni nap...

Ekkor jöttem erre rá, hogy itt egy démon volt, és nem az, hogy egy, hanem pont az piszkálhatott engem, mint amitől a barátom megszabadult...(bosszút akart állni, mivelhát büntit kap a felettesétől, mert el kellett mennie)

Rájöttem arra, hogy Isten használni akar engem ilyenekre. Igéket kaptam, olyan került a kezembe, hogy Nátán király uralkodása, stb (mert kétségeim voltak, hogy Isten most mit akar velem). Előkerült egy füzet, amibe még annó-annó leírtam, egy álmomat. Nagyon sok álmom volt a megtérésem utáni időkben.

Ez az álom röviden-tömören arról szólt, hogy egy rövid, keskeny úton kell átmennem. Nehezen ment eleinte, mert nagyon keskeny (!) volt. Egyszer, amikor ki volt nyújtva a karom az egyensúlyozás végett, akkor éreztem, hogy valaki megfogta a kezem hátulról és átvezetett. Azt hiszem, hogy Jézus lehetett az a valaki. 

Mikor átértem, akkor volt ott egy nagyobb placc, ahol egy amolyan templom-szerűségnek az alapjai voltak lerakva. Ha jól emlékszem ezek olyan alapok voltak, amik már megvoltak régebbtől, de felette a fal le volt omolva, nem volt ott. Volt ott új építőanyag, kövek. Hárman, férfiak - apum, bátyám és én - elkezdtük ezeket pakolgatni. De kerültünk olyan helyzetbe, hogy egy kő nem teljesen megfelelően pászolt oda, ahova kellett volna, és formálni kellett. Namost az érdekes dolog az, hogy csak én tudtam ezeket a köveket formázni. De úgy, mintha az csak agyagból, vagy gyúrmából lett volna...

Redszeres álmaim voltak továbbá megtérésem után, hogy játszok egy videójátékkal, és csak játszok, néha-néha visszacsúszva, próbálkozva, kitartóan küszködve a végén sikerült feljutnom a pálya legtetejére. Örültem én, örült a család, stb...

Néhány éve keresgettem dalokat a neten. Valami Hillsong szám lehetett, aminek magyarosítása után kutakodtam. Egyszer rátaláltam egy olyan weboldalra, hogy dics-suli.hu. Aszongya hogy: "Debreceni Nyári Dicsőítő Iskola". Akkor még - csecsemő hívőként - gondoltam, valami tábor, olyasmi, amiből sok-sok van az országban, a felekezetek között. Elmentettem könyvjelzők közé, mondom, majd jó lesz valamire, meghát ott a sok dal, majd töltögetem lefele, aztán tanulom őket. Lementettem, és a ráérős időmben elkezdtem nézegetni...egyre jobban. Eleinte nem érdekelt, meg köztudott, hogy én egy lusta ember vagyok, és nem olyan könyen szánom magam arra rá, hogy én egymagam, egy teljesen ismeretlen helyre, egy teljesen ismeretlen felekezethez elmenjek táborba. Aztán érlelődött, érlelődött ez bennem, a szentlélek munkálkodott - itthon, szinte magamban, a hálószobámban, az ágyamon ülve merültem szellembe, és kaptam meg a nyelveken szólást -, és kaptam egy megszólítást, hogy menjek el oda. Be sikerült szerveznem 2 barátomat még plusz, így 3an vágtunk neki az ismeretlennek. Ismeretlen volt, de tudtam, és tudtam, hogy ez jó, ez a hét valamiért jó lesz, áldásos lesz. Nem tudtam mi vár rám, de tudtam és éreztem azt kézzel foghatóan, hogy Isten engem küld, hogy menjek, mert nekem erre szükségem van. Naésaztán: voltam, jó volt, sokat tanultam a dicsőítésről, szükségem volt rá. Azt mondják, hogy ez volt minden idők egyik legjobb dics-sulija, énnekem egyszerűen fantörpikus volt. Szavakban le nem írható, hogy min mentem át. Egyik csúcspontja az volt, mikor lehetőség volt, hogy odamenjünk a prófétákhoz, lehet Isten üzenne valamit rajtuk keresztül. Én ott vártam, ácsorogtam, "álltam a sorban" este 9-től hajnali 1-2-ig. Imádkozott értem a prófétanő. Azt, amit mondott, abból tudom következtetni ki azt, hogy télleg Istennek azért milyen humorérzéke van: A prófétanő látott engem egy fülhallgatóval a fejemen (ez azért vicces, mert én informatikus vagyok, és a családom/környezetem jól tudja, hogy gyakorlatilag - többek között - a fülhallgató már-már a testrészem :) ), és annak a fülhallgatónak van antennája, és mikrofonja, ami be van dugva egy nagy erősítésbe. Úgy látta, hogy a fejemen van a fülhallgató, az antettán fogom a jelet, amit hallok a fülhallgatón, és tovább adom a mikrofonon, ami a hangszóróra van dugva, hogy kierősítse a beszédemet az előttem elhelyezkedő tömeg felé...

A velem megtörténtek, a kijelentések, és a számtalan ember mondása alapján arra a döntésre kellett jutnom, hogy Isten engem kiválasztott valamire. Meglepő, de annyi minden történt velem egy év alatt...gondolkodóba estem.

Úgy látom Isten valamilyen harcosnak, vezetőnek hívhat/hívhatott el. És talán már hamar kell cselekednem. Én magam nem tudom követni, hogy mik a nevei azoknak az ajándékoknak, amiket kaptam, de tudom, és érzem, hogyha Isten használni akar a tervében, akkor nekem készen kell állnom. Ő elkezdte, sőt nem is elkezdte, hanem beledobott a "mélyvízbe", merthát egyre jobban a végidőket éljük, szükség van munkásra, mert az aratnivaló sok, de a munkás kevés...

Kérdezhetnénk, meg kérdezem is, hogy miért én? Miért kaptam én ezeket? Miért lettem belerángatva ebbe? A választ nem tudom. Lehet már valóban az anyaméhtől elválasztott engem erre a feladatra, már kicsi koromtól úgy nevelt, hogy aztán erre tudjon használni... nem tudom, ezt csak Ő tudja.

Lényeg az, hogy ott, ahol vagyok, és ahova elválasztott, ott tudjam Őt szolgálni azokkal az eszközökkel, amiket a kezembe adott.

Sokat szólhatnának, hogy merthát ez karizmatikusság... Hát igen. Az ördög próbál mindent meghamisítani, próbálja elhitetni az emberekkel, hogy a karizmatikusok ilyenek-olyanok, rémisztőek, vagy legalábbis furcsák, nem normálisak, őrültek, stb. Hoz is erre példát, csinál olyan gyülekezeteket, ahol azt mondják, hogy Isten szent lelke van, de az ördög jót röhög a markában...

Sok ember úgy formál véleményt valamiről, hogy lát, vagy hall valamit, ebből levon egy következtetést, és azt általánosítja...

A kívülállókat könnyen megégeti az a tűz, amit Isten (a szentlélek) gerjeszt. Nem tudják hova tenni, hogy a hétköznapi realitáshoz mérten szokatlan/furcsa dolgokat mondanak, csinálnak. Ezzel kapcsolatban a bibliából az Apostolok cselekedetei 2. részt ajánlom figyelmedbe, olvasd el! Ez arról szól, hogy mikor az apostolokra kitöltetett a szentlélek, úgy viselkedtek, hogy "Mások pedig csúfolódva mondának: Édes bortól részegedtek meg." (Apcsel 2:13) 

Mondhatom, hogy alap dolog az, hogy egymást tiszteletben tartsuk. Ha ilyen, ha olyan, de akkor is hívő. És még ha nem is hívő, akkor is Isten gyermeke, akit Isten szeret, és akarja, hogy megtérjen. Nem szabad senkit sem megvetnünk! Találkoztam mostanában olyan információkkal a neten, amik már tényként voltak állítva, támadták a zsidókat. Sokan szóltak, idéztek a Talmudból, magyarázták így-úgy a számba, hogy milyenek "ezek"...ja és közben az oldalon egy beépített lejátszó nyomatta ezerrel a kárpátiás számokat...ennyit erről... Én úgy vagyok vele, hogy egyrészt ledöbbentem, és eleinte teljesen elhittem és a gondolatom formálódott más irányba, aztán rájöttem arra, hogy bármi is igaz abból - igaz, eléggé antiszemitista feelin'-je volt az egésznek -, akkor is a zsidó nép A kiválasztott nép, akivel az ószövetség köttetett. Meg van írva, hogy aki őket áldja, az megáldatik.

A jelenem most ott tart, hogy Isten tanít elég sok terülteten. Sok hibám van, érzem, változnom kell belőlük. Ezt úgy szoktam mondani, hogy Isten formál, épít, javít, tisztít az őhozzávaló hasonlatosságának megteremtésére. Megpróbálok úgy élni, hogy Istennek bármikor kapható legyek, amikor cselekedni akar. Próbálok úgy élni, hogy tudjam fogadni a tanítását, az ő bölcsességét. Hogy alázatos legyek, tudjam elfogadni azt, amit kell, és tudjak azért harcolni, azzal szembeszállni, amiért kell.

Lételemem az, hogy dicsőítsek, hiszen Isten Izráel dicséretei között lakozik, azaz az ő népe dicsérete között van. Megtapasztaltam mostanában elég sokszor, hogy a dicsőítés az nagy dolog. Nagyon fontos dolog! A bibliában külön fejezetek, könyvek szólnak arról, hogy ki, hogyan, miért, mikor dicsőítette az Urat. Sokaknál az a bibi, hogy megmondják saját maguk, hogy mit szeret Isten (megfigyeltem az ilyeneknek meglepő módon egyezik Istennel az "izlésük" :D ), megmondják azt, hogy miket, milyen énekeket fogunk énekelni a mennyben. Sokan kimagyarázzák például a Zsoltárok 33,3-at, hogy "énekeljetek az Úrnak harsogón, dehát mégsem harsogón, merthát ezt máshogy kell értelmezni, mert..." ...a biblia nem ennyire bonyolult. Van benne sok dolog, amit szó szerint kell venni. Ezt kell szemünk előtt tartanunk, ezek törvényszerűségek, hogy hogyan csináljuk.

Sikerült megtapasztalnom, hogy mekkora ereje van a dicsőítésnek. Mostanában rákaptam arra, hogy néha-néha így magamban, itthon "nekifeszülök" és elkezdem énekelni a számítógépről hallgatott zenéket. Pontosabban azokkal együtt (jól feltekerve a hangot :D ) éneklem, megvallom a dícséreteket, és jön át a kenet. Mikor először csináltam ezt, elég komolyan belemerültem, a szentlélek csak jött, kijelentéseket kaptam több ember felől is. Ami engem meglepett - ez kézzel foghatóan bizonyítja a dicsőítés fontosságát -, hogy másnap utam volt a hangszerboltba, és vittem volna vissza a hangerő-wah pedálomat (gitárhoz való dolog), mert rejtélyes okok miatt még korábban bedöglött. Még akkor szédszedtem, de nem tudtam megjavítani, nem bírtam rájönni a hibájára. A dicsőítésem utáni nap, mikor indultam volna, akkor ahogy pakolgattam, olyan indíttatást kaptam hirtelen, hogy dugdossam még össze, és próbáljam ki nem-e működik. Lassan legyőztem az agyamban lakozó tényállást, hogy ez rossz, és beüzemeltem. És mi történt? Működött! Nem tudom, hogy hogyan "lett jól", de azt tudom, hogy rossz volt, de az esti dicsőítés óta tökéletesen működik (már koncertezni is voltam vele)!

Hátszóval

JÓ AZ ÚR!

Dicsérjétek az Urat, mert jó az Úr; zengjétek nevét, mert gyönyörűséges! (Zsolt 135,3)